De hisz tudod, hogy nem azért hiányoznak a dolgok, mert mindennapi rutinná váltak e rövid intervallumban, tudod, hogy eddig is beszélgettem Veled, amikor még nem is hangokkal tettük azt, sms-ből is jutott elég, de azok is csak kimondták, amiket amúgy is tudtunk.
Nem, nem ezek, amik hiányoznak, hanem az, ami elhalkult Benned. Itt voltál a képzeletemben, megláthattad pillangószárnyamat, ahogy kinyitom Neked, azután a szépséget, azt az érzést, ami Te vagy körberepkedtem, hagytad, hogy képzeletbeli mellkasod legyen virága testemnek, melyen megpihenhetek... Most itt vagyok, kék-zöld foltjaimat fogdosom a testemen, dédelgetem nyomaidat, mert nehezen viselem az űrt, amit Magad után hagytál, ha még képzeletemben is...igen, éledet is éreztem, meg is sebeztél, de ne érezd Magad ezért sátánnak, mert nem vagy az, nem hitetted el velem ezt az őrült képtelenséget...
Adni akartál, nem elvenni, és hidd el, annyit adtál, amennyit más egy életen át sem képes átadni magából.
Én ezt most elteszem, mert édes nekem, helyére fog kerülni valamikor, az egyik álmomban, és csak köszönettel tartozom, hogy megint kaptam valamit, ami soha nem pótolható semmivel, mégis a teljességem felé vezető utamban épített...ami eljuttat egy utópisztikus, de mégsem megvalósíthatatlan önmagam felé..
...és most megyek, lehámlasztom arcomról azoknak az el nem csókolt csókoknak horzsolásnyomait, amiket itthagytál nekem, ne félj, eltűntetem, nem hagyok nyomokat magamon, bár nincs kinek elszámolnom, mégis Téged akarlak felszabadítani a terhek alól, melyek talán csak az én agyamban születtek meg...mégse nyomjon Téged...
