Hangulataim a túlélés határain

. itt vagyok.
Vártalak.
Magamban beszélek, mert nem szólítasz. Dühös vagyok.
Badarság azt hinned, hogy nem hallom, amit mondani szeretnél, de nem teszed, mert könnyebb Neked, ha én is szenvedek attól a felismeréstől, hogy amit egyszer megkaptunk, azt ugyanolyan lendülettel el is veszíthetünk.

Nem baj. Edzett vagyok. Jobban, mint gondolnád. A mosoly az arcomon pont olyan felvett volt, mint a Tiéd. Aztán odaragadt, és a mosolyhoz igazodott a többi is. Az a részem, ahonnan eredhet a mosolyom. Normális esetben.

Tudom, hogy azt is hiszed, hogy túl normális az, amit látsz. Annyira nem, hogy meglepődnél.
Csak Te szereted, hogy csak körülötted nem normális az, amiben altatod Magad.

Nem foglak erőszakkal felébreszteni. Ne félj tőle. Ne mondd, hogy nem..
De igen. Egyetlen egy dologtól félsz. Amit látsz. Bennem. Önmagadat....ébredésedkor.

Rettenetes, hogy szépnek is láthatod Magad, annak ellenére, hogy én nem látom szépnek magam, csak Te öltöztettél fel ezzel a szépséggel? Igen, Neked is adhatom, akár, mint, ahogy Te is nekem adhatod akár a Tiédet. Nyílhat tovább ez a virág, mert képes minduntalan kinyílni.
De, ha Neked jobb a szomjúságom látni, akkor tedd azt, ezáltal csak jobban asszimilálódom, és mégszebb lesz virágom.

Menthetetlen Vagy, IGEN! Nem hagyom megölni MagaD...

ébredek, Veled vagyok immár...
Látom, ahogy öleltél éjjel, ahogy karoddal ringatsz, ahogy, mint fának a gyökere a földben, fogod a kezem, markolod ujjaiddal az enyémet, szinte kiszalad a vér belőle, majd a kézfejemet simogatod, mintha mondanád, álmodj még, ne ébredj fel, sokkoló idekinn,.... szinte belekúszol az álmaimba az ölelésed által.

... ahogy a lábával ránehezedik a takaródon az alvó testedre, ahogy még a bőrével is egy akarsz lenni, hogy el akarsz veszni az illatában, hogy semmire nem vágytál még így, mint most erre a képzeletre, ami most születik.
Ölel, csókol, Veled...minden éjjel...
Nem, ez nem erotika. Ez az eggyéválás. Ez a lelkek tűnődésmentes megölelkezése, az a megérkezés, melyre egész életedben vágyni vagy csak képes, és amikor megkapod, szaladnál el előle, nehogy elhidd, hogy itt van, tényleg a tiéd, mert amint a tiéd lesz, megszületik..... az a most még jeges gondolat, hogy valamikor elveszítheted...
Csilingel a füledben a kicsiny harangszó, hogy most van itt a perc, most öleld, ami neked jár, most szeresd, amit hívtál magadba mélyen...
A TIÉD...

...nem az!

A színről is szeretnék eltűnni..

Megragaszthatatlanná, fényevesztetté, miszlikbe szakítottad a szárnyaim.

Nem akarom, hogy valaha is utánam kiálts.
Durva Vagy, kegyetlen, mindezt álcázod mindenféle betegség-álarccal.
Rejtőzködsz, mint aki vadnak tetteti magát, pedig nem Vagy az, nem!!!!!

Az igazi vad tényleg elrejtőzik, nem villantja ki szemei fényét. Az igazi vad nemes szívű, minden gonoszság, igazságtalanságtól mentes. A hazugságoktól is..

Az igazi vad egyszer sem téved. Csak akkor támad, amikor éhes. Te viszont már akkor is megteszed, amikor nem Vagy az!

És csak megölsz, nem falsz fel, csak szétszaggatsz, játékodból nyersz erőt, abból, amit a szívemből szívsz ki friss vért. Szerelmi afrodíziákumod éltető nedűm...meg kell ölnöd, hogy a Tiéd legyen. Megtetted.

Kék szárnyaim a porban hevernek, s Te gyönyörködsz bennük, mert diadalod fénye lett kékje...

Üveg csupán. Nem látod magad benne.
Nem, nem azért, mert nincs szemed, nem azért, mert annyira mélyen Vagy magadban, mert látod a szépet, látod, hogy milyen szeretnél lenni. Gyarló módon veszed el, amire méltatlan Vagy, kéred, kívánod, ami nem lehet a Tiéd.

A tekinteteddel sem méltatsz.

Nem akarlak kifordítani ebből már. Hagyom, csak lépkedj a saját mocsarad ingoványos talaján.

Az én tükröm sokkal szebbet lát. Nem, nem kívülről...
Belső mosolyomat, azt a világot, amit magamnak teremtettem, megosztani kívántam, úgy, hogy határaimat szétzúzva beengedtelek oda, mert méltónak találtalak. Azért, mert megtévesztettél... iránytűd, amely az ösztöneid útját vésik, engem vett célba. Megbocsájtom, mert ilyen a lelkem, de nem feledem azt, hogy az arcodra hányszor csaltam ezt a vidámságot, ami bennem lakik, hányszor szerettelek volna onnan, még ha nem is tudatosan, de kimozdítani a sötétségből, amit csak Te hívsz ennek, mert valójában Te akarod, hogy az ott sötét legyen, holott annyira világos, hogy még másokat is át tudsz világítani vele. Egy darabig, amíg csak Te akarod!
 

...hogy a világon a legnagyobb dolog Tőled, hogy nem hagyod, hogy közel legyek Hozzád!

Azt is tudom, hogy ezt merő óvintézkedésből teszed, mert nem akarod a szárnyaimat törötten látni, mert sokkal tündöklőbb, ha kéken, fényesen világítanak. Így legalább messziről, másik bázisodról figyelhetsz engem, s ebben kékem fénye ad irányt.

Azt is tudom, hogy szeretsz, és mindezt ezért teszed velem. Ezért mégjobban szeretlek...

Te viszont azt NEM tudod, hogy ezzel beletaszítod a törékenységemet a hozzá nem értők kezei közé, ezáltal az is eltörik bennem, amit nem is tettem ide ki.

Ha ezerarcom volna, mind sírna most....de csak egyetlen van. Ott könnyezik a tegyeredben...

  Igen, az álmok fellegvára...ez itt az én országom...

De hisz tudod, hogy nem azért hiányoznak a dolgok, mert mindennapi rutinná váltak e rövid intervallumban, tudod, hogy eddig is beszélgettem Veled, amikor még nem is hangokkal tettük azt, sms-ből is jutott elég, de azok is csak kimondták, amiket amúgy is tudtunk.
Nem, nem ezek, amik hiányoznak, hanem az, ami elhalkult Benned. Itt voltál a képzeletemben, megláthattad pillangószárnyamat, ahogy kinyitom Neked, azután a szépséget, azt az érzést, ami Te vagy körberepkedtem, hagytad, hogy képzeletbeli mellkasod legyen virága testemnek, melyen megpihenhetek... Most itt vagyok, kék-zöld foltjaimat fogdosom a testemen, dédelgetem nyomaidat, mert nehezen viselem az űrt, amit Magad után hagytál, ha még képzeletemben is...igen, éledet is éreztem, meg is sebeztél, de ne érezd Magad ezért sátánnak, mert nem vagy az, nem hitetted el velem ezt az őrült képtelenséget...
Adni akartál, nem elvenni, és hidd el, annyit adtál, amennyit más egy életen át sem képes átadni magából.
Én ezt most elteszem, mert édes nekem, helyére fog kerülni valamikor, az egyik álmomban, és csak köszönettel tartozom, hogy megint kaptam valamit, ami soha nem pótolható semmivel, mégis a teljességem felé vezető utamban épített...ami eljuttat egy utópisztikus, de mégsem megvalósíthatatlan önmagam felé..

...és most megyek, lehámlasztom arcomról azoknak az el nem csókolt csókoknak horzsolásnyomait, amiket itthagytál nekem, ne félj, eltűntetem, nem hagyok nyomokat magamon, bár nincs kinek elszámolnom, mégis Téged akarlak felszabadítani a terhek alól, melyek talán csak az én agyamban születtek meg...mégse nyomjon Téged...

Körém telepedett.
Nincs mit tennem ellene.

Még élvezem is. Tekinteted immár örökké rajtam.

Visszaadjam? Szeretnéd, ha semmissé tenném egyetlen pillanat alatt ezt a rabságod? Megteszem, ha valóban ezt akarod...Ha kéred a bilincseid kulcsát...............T I É D! Ha tényleg azt kéred...

Úgy jöttél, mintha szalagokban érkeztél volna. Fentről lelógó, piros szalagokkal fontál körül, amelyet mostanra köddé változtattál. Hallgatásod segélykiáltás volt, tekinteted támaszom, most meg hallgatsz a koldusok tavaszán, fukarkodsz a szóval, mint mély árnyék, ki a fénnyel kekeckedik.

Az a világosság elnyomhatatlan. Hiába minden fondorlatod.
Nem hagyod, hogy Rád ismerjek, de én már messziről látlak. Még, ha szemem nem is érzékel.
Látlak.
Lekicsinylő énedet, mellyel Magadat osztályozod.
Csak jelzem...felesleges, fényem erősödik, s tudja, hogy Neked erre van szükséged.
Lemondhatsz róla, ha tudsz. Tiéd a döntés.

Bármilyen sűrű köddel próbálsz tompítani, nem fog menni. Résen vagyok, és tisztán kirajzolódsz abban a keskeny csíkban, melyen csorgatni próbálsz nekem is valamit, szegény koldusodnak.

Ha Te köd vagy, én is azzá válok...Te magad teszel azzá!

 

Azt is tudom, hogy a világon a legnagyobb dolog Tőled, hogy nem hagyod, hogy közel legyek Hozzád!

Azt is tudom, hogy ezt merő óvintézkedésből teszed, mert nem akarod a szárnyaimat törötten látni, mert sokkal tündöklőbb, ha kéken, fényesen világítanak. Így legalább messziről, másik bázisodról figyelhetsz engem, s ebben kékem fénye ad irányt.

Azt is tudom, hogy szeretsz, és mindezt ezért teszed velem. Ezért mégjobban szeretlek...

Te viszont azt NEM tudod, hogy ezzel beletaszítod a törékenységemet a hozzá nem értők kezei közé, ezáltal az is eltörik bennem, amit nem is tettem ide ki.

Ha ezerarcom volna, mind sírna most....de csak egyetlen van. Ott könnyezik a tegyeredben...

Óh...ha tudnád, hogy látlak már megint, hogy a sötét falaid mennyire világítanak attól, hogy a lényed szikrázik ott a sötétben.
Óh...ha tudnád, mennyire szeretem ezt a cirkuszt, aminek véget vetettél, amiről azt gondolod, nem is vagyok benne jelen...mert ezt csak Te gondolod, hogy én elhiszem..de én ott repkedek, mint egy kis élet...szárnyas balerinaként a vágyad jéghidegnek hittetett talaján..
Óh...ha tudnád, hogy mennyire értékes kis csecsebecsét hagynék belefulladni magányod tengerébe...
Óh...ha tudnád, hogy mennyire elhittem már megint, hogy magam vagyok magamnak, hogy míg kék reptetőimet eltapostad, és most újjászületett a bársonyában...hogy minden egyes mozzanat Érted történt.
Óh...ha tudnád, hogy mennyire kóstolgat engem itt a tévedés, annak lehetősége, hogy elhiggyem, nem Te vagy az, akire itt vártam már évmilliárdok óta...
Óh...ha tudnád, hogy hányszor születtem meg azért, hogy ezt a néhány sort ide leírjam, amikor még arra sem méltatsz, hogy elolvasd, mert félsz, hogy az itt leírtakkal visszakapod azt, ami miatt most ott illatozol a rothadás kellős közepén...
Óh...ha tudnád, mennyire szeretem azt az illatot, ami ott elnyom mindent...mert az enyémmel egy...

A cirkusznak vége, Drágám! Látlak...fentről, mert a köteleid nekem készültek ott fenn abban a szédítő magasságban, ahol reptetsz...

https://www.youtube.com/watch?v=LtNFQ7RJbaQ

Félelmetes az agy. Mert érez, érzékel. Jelenléteket. A gondolatokat.
Az, hogy valaki más, akivel agyban találkozott már, verbális kommunikáció nélkül is képes beszélni. Átengedni a gondolatot. Azt, hogy valójában mit üzen.
Ez akkora gabalyodást tud okozni, hogy egyik-másik ember beleszédül, és ez még a kisebbik baj. Az, aki érzékenyebb, sokkal jobban érzi. Mind a jelentőségét, mind a jeleket. És ha valami elmebajt tud okozni, az ez.
Miért?
Azért, mert ellenkezője történik a valóságban, mint amit megélünk agyban.

Ha két ember szereti egymást, és megszakad a kapcsolat, utána még történik tovább az a kötődés agyban...Kibaszott körforgó...nincs kijárat, kimennél, de lezárták a kapuid. Mert a valós ok nem jött át információként, csakis a vágya...amit érzel...és nem, nem tévedsz...van...még, ha egyre kevesebb is...

Istenem! Segíts! Nem akarok itt megőrülni....
Jobb lenne kiszállni... De vajon nem lennék még nagyobb hitvány? Amnéziát akarok...ne is emlékezzek! Menekülés? Életmentés? Az elmémet menteném?
Vajon melyik?

Már a kikötőben várakozott. A parton rengeteg utas állt. Hosszú hónapok óta várakozott a kapitány, hogy ezt a hajót elindítsa.
Az utasok hatalmas pakkokkal érkeztek, tudták, nem lesz kiszállás egy ideig.
Ismerkedtek egymással a parton, halk csevely hallatszott a kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve.
Egyik csoport a múlt volt, emlékekre tagolódott, egyik a rosszakat, a másik a jókat személyesítette meg. Mindegyik megkapta a szobabeosztását, a rosszak egy helyen, külön a jók. Mindenki a maga osztályán. Első osztályon utaztak a jó emlékek. Azok, amikből a kapitány szívesen merítette társasága alanyait. Mégis...tudta, hogy egy kicsit el kell hanyagolnia őket, mert más dolga lesz a hajóján.
A rosszakat a luxus lakosztályra helyezte, mert külön kiérdemelt helyet szánt nekik. El kellett hagyniuk a hajót, tudta, csak azt nem, hogy hol lesz a végállomásuk, ám addig is dédelgetett helyet szánt nekik.
A másik csoport a lelki gazdagság volt. Hitványokkal és csodás fényekkel megáldottak tömörülése volt.
A fények az első osztályon szálltak meg, a hitványok ismét a luxus lakosztályban kaptak tiszteletet. Róluk is tudta, hogy valahol nagyon messzi országban fognak kiszállni, de addig is a legkiemeltebb körülményt szánta nekik.
A harmadik csoport szétszóródva kószált, egyik a vágy volt, a másik a meg nem valósulás, a harmadik a pofonok, a simogatások, a karcolások, ott volt a balzsam, a szerelem, a szeretet, a megbecsülés, a gyengédség, a lelki tisztaság....
Elindult a hajó...Nagyon hosszú út állt előttük. A kapitány minden egyes lakosztályt, csoportosulást végigjárt, hogy elbeszélgessen velük, mert a hajó az utasai tapasztalatával működött...
Volt, hogy megállt az óceán kellős közepén, mert nem tudott mit kezdeni a hallottakkal, de megtalálta a megoldás, amivel szóra bírhatta utasait.
Aztán talált egy szigetet.
Mindenkitől megkérdezte, akiről tudta, hogy a hajóról le akarja szállítani, hogy együtt vagy külön szeretnének kiszállni.
Volt, aki annyira töltötte a kapitányt, hogy nem engedte a leszállást neki..
Végül a kapitány döntött....
Elengedte különböző szigetekre a jókat, a megbecsülést, a fényt, a simogatást, a szeretetet, a szerelmet...bár itt egy kicsit hezitált, mert nem tudta, melyik csoporthoz tartozik, végül eldöntötte, hogy a szerelem is maradjon a fényességei között..
Mert ezek a szépségek bárhol vannak, mindenütt megsokszorozódnak, szépségüket mindenhonnan visszakaphatja...
Ám a rosszakkal, a karcolással, a meg nem valósulással, a bánattal...stb. még volt egy kis dolga. Nem engedte a hajóról leszállni őket. Vitte, vitte messzire, hogy még véletlenül se feledje, mi az, amivel nem szeretne többé együtt utazni, mi az, amit szívesen lepakolna, mi az, amitől egy életre szeretne megszabadulni.
Végül kiürítette a hajót. Maradt magában, de rájött, hogy újra szeretne találkozni az emlékeivel, a fényekkel, a simogatással...a szépekkel.
Visszafordult immár tapasztalattal teli hajóján, érezte, éppen elég üzemanyag állt rendelkezésre...
Minden szigetnél megállt, összeszedte a szépségeket, maga ölelte meg, majd felsegítette a hajóra könnyed mozgásával...
Könnyed volt. Lerakta fájdalmas terheit, és az öröm minden forrásával megtöltötte élete értelmét...a hajót...ami az otthona, az élete volt...

Volt egy fiú. Folyton rajzolt, alkotott. Ilyenkor a szemei életre keltek, világítottak, nem kellett a sötét szobában villanyt kapcsolni, mert a fiú szemei megtették azt.
Egyszer rajzolt egy lányt. Elképzelt valakit, aki állandó mozgásban van, aki csak a lényével simogatja, aki a természetével hozza a tavaszt.
Megrajzolta. De a lány nem kelt életre. Hiába finomította a satírjaival, hiába szépítette a vonásait a képzeletében, a lány nem éledt fel. El is rakta a rajzot a fiú hosszú-hosszú időre...

Rajzolt egy másik lányt, aki ugyan, csak hasonlított az elkezdett rajzra, de a fiúnak már nagy volt a vágya, hogy végre találja meg a nőt is az alkotásában.
Sokáig úgy érezte, hogy megtalálta a lányt, már régesrég a gyermekeiket nevelgették, amikor a kisfia kezébe akadt a vázlat a padláson.
- Apa! Ki ez a lány? ...- kérdezte.
- Tudod, ő a tavasz. Eltettem, mert nem hajtottak ki belőle a virágaim, amit megálmodtam vele.
- Miért ilyen fekete? - kérdezte a kisfiú.
Az apa gondolkodott. Sokáig nézte a rajzot, felruházta minden színnel, de valahogy nem tudott életre kelni.
- Van nekem egy csodaecsetem, - mondta a kisfiú - tudod, még amikor iskolába mentem, te vetted nekem, de nem használtam még, mert azt mondtad a vágyaimat fessem meg vele. Most szeretném, ha te festenéd ki ezt a lányt, hátha életre kel.

A férfi letette a rajzot és az ecsetet, nem foglalkozott vele, bár hálás volt a fiúcskának, hogy ilyen jó szívvel adta a féltett kincset a kezébe. Rakosgatta még évekig a famentes rajzlapot, nem törődött vele, hagyta, hogy az álmai még az íróasztalán sorakozzanak, nem akarta látni, hogy milyen könnyedén kelhetnek életre, mert a gyermekeivel volt elfoglalva, nem szerette azt a gondolatot, hogy az álmai megvalósulásával esetleg egy másik álmot tesz tönkre. Közben előkerült a másik rajz is, amit sikerült életre kelteni, de folyton elvágta az ujját a régesrégi papír. Napokig csípett a vágás nyoma, fájt a férfinek, hogy a mély sebeket kell ápolgatnia, pedig a rajz is megfakult már a papíron, de mintha egyre élesebb lett volna...
Egy napon, amikor épp a vágást vizsgálta az ujjain, egy hangot hallott. Tiszta volt, gyönyörű szopránt énekelt egy nő a távolból. A férfire nyugalom és könnyedtség érzése szállt, nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy mi ez, csak érezte, hogy emelkedik, elmúlik minden fájdalma.
A kezébe vette a félre rakott vázlatot, amikor meglátta, hogy a nő, akit lerajzolt, mozgatja a száját. Egyre erősebben hallotta a tiszta áriát, amire korábban már figyelmes lett. Ráébredt, hogy a rajzból jön a hang. Áriájával kérleli a férfit, hogy fesse színesre őt.
Zöldes színt adott a nő szemeinek, mert a tavasz a zöldelő színéről híres. Ahogy visszatekintettek a rajzról, hirtelen a férfi szeme is elkezdett világítani, mint egykor, amikor még fiatal volt, és nem hagyta az álmait feledésbe merülni. A dal a nő szájából egyre hangosabban szólt, kérlelte a férfit, hogy fesse tovább, adjon meleg tónust a szájának is, a hajának is.
Tavasz illat töltötte be a szobát, ahogy a nő az ecset mentén életre kelt, áriája erősödött, szinte már ijesztő volt a férfi számára...félt, hogy a fakó rajzát feledésbe meríti a friss illat, a hang, az élet...
A férfi minden éjjel finomított a rajzán, sokszor ébredt arra, hogy munka közben elaludt az íróasztalán. Ezen az éjjelen is ez történt. A nő hangjára ébredt, aki már nem volt a tiszta papíron. Állt a férfi előtt, melegítette a szobát a jelenlétével, a férfi szeme világított, a madarak hangja, patak, szellő illata vitte a férfit a nő felé...
Megérintette.
- Hát itt vagy?
- Megalkottál. - mondta - Tudom, hogy rég vártál...Gyere velem, ha van bátorságod, ne félj tőlem, hisz te magad teremtettél, te tettél ilyenné...az álmaidban...

Kiadó.
Nem bérbe, örökre. Ez nem egy hirdetés, ez egy komoly dolog. Számos feltétele van az örök bérleti jognak.
Csak néhányat sorolnék fel közülük.
- szeretni foglak, vigyázat!

- ne legyen a fenti feltételem ellen kifogás, és kérlek, hogy az alábbiak ellen se legyen.
- ha beteg vagy, készítek Neked gyógyteát, és azt meg kell innod.
- menthetetlenül el fogom hessegetni a homlokodra szálló felhőket, mert alap, hogy folyton van okom a mosolyra, és ezt Tőled sem fogom sajnálni.
- minden nap ebédet, de minimum vacsorát fogok főzni Neked, amit sajnos a kedvenceid közül fogok a legegészségesebben elkészíteni.
- aztán...mindig tiszta lesz a ruhád, mert imádok mosni és vasalni, tehát ezt a terhet is a nyakadba varrom.

Eddig nagyon súlyos?

Továbbá:
- nagyon szeretem a személyes szabadságomat, ami egyenlő lesz a Tiéddel, tehát semmiben nem korlátozlak, mert überszar dolog, amikor engem korlátoznak bármilyen szinten, tehát, sajna szorult belém annyi jóérzés és empátia, hogy nem teszek olyat, amit magam is utálok.
- imádni fogom olvasni a könyeket, amiket a lehető legjobb ízléssel fogsz válogatni, hogy olykor (kb. 2-3 havonta), amikor ezekkel meg szeretnél ajándékozni, a lehető legszívesebben tedd ezt meg.
- nem ragaszkodom a virághoz, hacsak nincs kedved a kora nyári mezőre kiszaladni, kibicajozni, esetleg kiautózni, hogy szedjél nekem pipacsot, búzavirágot, nefelejcset stb. egy nagy csokorba szedve. Mert imádom a virágot, és nekem teljesen mindegy, hogy milyen, csak gondolj rám virágok között. De attól sem fogok megsértődni, ha egyszerűen megragadod a kezem, és meglepsz azzal, hogy a búzamező összes virágát akkor, abban a pillanatban, amikor hentergünk együtt benne, mindet nekem adod, mert én azt is el akarom Neked hinni, hogy a Tiéd itt a világmindenség.
- szeressem a zenéidet, mutass nekem olyanokat, amiket én még nem hallottam, mert nagyszerű egy embert úgy megismerni, hogy a dallamvilágán keresztül látom a lelkét. Nekem ez nyitott könyvvé tesz...

Na szóval, az ágyam jobb oldala egy ilyen férfinek kiadó. Egyébiránt még nagyon nem bánom, ha éjjel néha felkelsz és betakarsz, cserébe én is megteszem, ha úgy érzem, erre van szükséged. Ilyenkor nyugodtan gyönyörködhetsz az álmomban, akár oda is képzelheted Magad, mert hidd el, ott a határtalan birodalom fogad, ahol a Te álmodat is megvalósítani kívánom, nem csak a sajátomat. Szeresd nézni a ráncaimat, cserébe lesimítom bársonykezemmel a Tiédet. Tudd, hogy hozzám való Vagy, és tudd, hogy hozzám ki való és ki nem. Ehhez nagy segítség némi tükör ismerete. Nem külső, bár az sem lényegtelen, hanem önismereti...amolyan lélek-tükör...

 

Varázsolok magamnak egy országot, és belakom Veled. Berendezem az érzéseimmel. Csupa-csupa virágos ágy lesz benne, fény lakosztályomban halványlila baldachinban fogom a hajnali teát fogyasztani, miközben gyönyörködni fogok a szép szemeidben, ahogy halottan becsukod előttem.
Ha akarom, meglátogatlak, ha akarom tavaszt fogok Neked varázsolni, ha kéred, zimankós tél lesz ott, de mindenképpen a Te kívánságaidhoz fog igazodni minden lélegzetem. Fázni is fogok a kedvedért, hogy tudd, milyen az, amikor valaki a kedvedért tesz valamit.
Csak mesélni fogok Neked, hogy megajándékozzalak azzal a gondoskodással, amit gyermekkorodból annyira hiányolsz.
És ha azt akarod, hogy én húnyjam be a szemeimet, mert már bánt a fénye, én megteszem, hogy Te is gyönyörködhess benne, mert annyira kedves Neked ez a nemlét állapot...Baj, hogy én is szeretnék olyan kedves lenni Neked, mint ez az állapot?
Nekem nem baj. ...csak lehessek ott Veled...csak legyek kedves Neked...
legyek...
legyek...
legyek...

Hja, csak ők zümmögnek?
 

Találtam egy virágot.
Gyomok között volt a földjében.
Kiástam, szeretgettem, elképzeltem az új helyét.
Eleinte szépen nőtt, illatozott, tündökölt. Szerettem, simogattam, éltető vízzel tápláltam... különleges virág volt, ami este nyílott, nappal becsukódott.
Szép volt, élettel volt megáldva. Azt gondoltam, jót tettem vele, hogy elhoztam a gyomok közül, méltó helyére került, gondoskodásommal megajándékozhattam.

Aztán egy nap nem nyílt ki többé. Reggeltől estig, estétől reggelig vártam, hogy egyszer megmutatja magát, de a virág nemhogy kinyílt volna, elkezdett hervadni.

Beszélgettem vele, kérdeztem, mi lehet a baja, mivel tudnám életre kelteni, de a virágocska nem válaszolt, leszegett fejjel búsan, magányosan üldögélt sötét zugában.

Egy nap, amikor már hosszú ideje nem szólítottam, visszaszólt. De ez a virág már nem olyan volt, amit megláttam ott a gyomok között.
Ez a virág már nem szép hangon szólt, hanem segítségért kiáltott, hogy ültessem vissza, mert itt hamarabb meghal, mint az ő igazi helyén, türelmetlenül ordította ki magából, átjárta szirmait az agresszívitás, a félelem, hogy nincs a helyén, nincsenek körülötte az éltető paraziták...

Megrémültem, visszaültettem a helyére. Tanított a kis virágom arra, hogy nem szabad a helyéről elvenni, mert ő ott volt igazán gyönyörű...ott a gazban, ott van az otthona, ott tud érvényesülni, ott tündököl igazán.

Megértettem, hogy a talajt vettem ki a lába alól azzal, hogy a legcsodásabb helyre helyeztem őt, a legszebb fényt kínáltam neki, a legfrissebb forrásvízzel öntöztem...
Megöltem.

A minap lesétáltam a Duna-partra. Duna-parti kisvárosom gyönyörű tájékán tudok igazán megnyugvást találni.
Szeretem a természetet beszívni magamba, szeretem, ahogy fellélegezhetek a tisztaságában, élvezem már a madarak csicsergését, örömmel veszem a víz nyugodtból hisztérikussá váltó hullámainak zaját a part menti köveken.

Most sem volt másként.
Átjárta testem a kora tavaszi, de inkább még téli szél, ahogy ott lépkedtem e csodás folyó partján.
Van egy csónakleeresztő rész, ahol biztonságosan meg tudom közelíteni a vizet.
Utoljára ősszel jártam ott, csupa falevél volt a salakos talaj, ahol a vízhez lehet közelíteni. Csúszott, félelmetes volt, ahogy az erőszakos hidegben veszélyben voltam, hogy bármikor belepottyanhatok a vízbe.

Mintha most lett volna, olyan friss az élmény. A falevelek, mintha az én félelmeimet testesítették volna meg. Csúszósak, kiszámíthatatlanul lapulnak egyik a másikán az ősz párás levegőjében. Most csupasz volt a part, csak a salak volt, semmi más. A téli viharok kifújták onnan a part menti fák közé a leveleket.
Elindultam a víz felé. Lassan lépkedtem, a zsigereimben még ott voltak az ősz emlékei, lábam nem engedelmeskedett. Mintha valami régi beidegződés visszatartana...mintha járni tanulnék.
Emlékeim.
Felcsattantak a fejemben...
Nem hagytak lelazulni. Az akkori bizonytalanságom, hogy mi következik a tavassszal, most úrrá lettek a végtagjaimban. Érzelmi bizonytalanságom...az tartott vissza...
Nem hagyott lazulni.

Mégis...hajtott előre. Lábaimmal tapogattam a sötétben. A távoli kikötő fényei csak halványan sejttették az élet kicsinyke jeleit.
Puhán léptem a víz közelébe. Ősszel egy üres pillepalack volt a vízben, csapkodta a hullám a kövekhez, mintha üzenne, hogy ilyen gyorsan telnek a percek, ilyen nyilvánvaló az idő rohanása...ritmikus zörgése emlékeztetett erre a kellemetlen jelenségre. A palack már sehol nem volt, messze járt már, nem tudni melyik útszakaszon szállt ki a Duna ringatózásából.

Most is közel mentem a vízhez. Leültem kedvenc kövemre és figyeltem az áramlást. Velem vált eggyé a víz. Én voltam a tömege. Haladtam, haladtam, mint aki el akar hagyni valamit. Talán az időt? Talán a testet? Talán az öröklétet? Haladni. Megújulni. Járni tanulni, majd szaladni.
Megújulni, igen. De jó is az!

Fázósan húztam össze a kabátomat, hátha be tudom szorítani azt a pici meleget, amit a testem a fázással generált a ruhám és közém. Maradni akartam.
Látni akartam a vizet, ahogy elhalad, sebes sodrásával vonzotta a tekintetem, szerettem ezt az érzést, hogy látom megtestesülni az újtat, a valóságot...

Akartam vizen járni, akartam tisztító tűz lenni, akartam szemetet elsöprő szél lenni, akartam elem lenni.
Már nem akarok.
Járni akarok.
A saját lábamon.
Önmagam.
 

Vörösbort iszom.
Jól esik. A véremet pótolom, ami mostanában elfolyt.
Legfőképp a szívemből.
Magányom szomját oltom vele. Szaporítom a vörös vértesteket, melyeket csak úgy hagytam a világba menni..

Kellemes ez az érzés. Amit már nem sokáig élvezhetek, hogy a szobámban egyedül iszogatom a pohár finom vörösborom, amíg a kisfiam a másik szobában alszik a napi fáradalmainak békéjével.

Szerettem ezt az érzést, takarítom ki a múltját ennek a lakásnak....sokat éltem itt. Sokmindent megéltem. Szerelmet, újat, értéket, békét, vihart, bánatot, de legfőképpen megtaláltam, amit a legjobban kerestem az életemben:
ÖNMAGAM!!!

Már tudom, mit akarok, már tudom, hová akarok tartani, már tudom, mit lehet és mit nem.
Félelmek nélkül.
Úgy jöttem ide, mint egy töröttszárnyú kismadárka. És most érett nő vagyok, akinek vágyai vannak, aki felmérte a szeretetéből fakadó torzulásait a világnak és önmagának, azt a tiszta vágyat, amit olykor az ember kénytelen talonba tenni, mert nem lehetséges, félelmetes vagy éppen, annyira elérhetetlennek tűnő tünemény, hogy fel sem fogja.
Anyává érni, felmérni a lehetőségeimet, megérni egy vágyakozásra, mert erre is meg kell érni, ezeknek súlyát mérlegelni magamban...mi más, mint felnőtté válásom szakasza?
Itt történt mindez. Felelőtlenségből felelősségbe csöppentem, gyerekből anyává értem, irányítottból irányítóvá lettem.

És most búcsúzom ettől a lakástól, ami csak tárgya a fent említetteknek, mégis annyira jó, hogy ehhez kötődik, mert sok szép dolgot éltem itt meg. A bújkálásaim helyszíne volt, a magányos tépelődéseim otthona, a felismeréseim birodalma.

Szerettem itt, méltán vennék búcsút, és azt hiszem ez a mai este érett meg arra, hogy kimondjam: FELNŐTTEM itt...

 

Na jó!
Pont...elengedtelek.
A kezem véres a nyomaidtól...
Ettől forog a gyomrom....hogy csak úgy mered Magad elé venni a tükröt, hogy közötte vagyok én is.
Ugye milyen makulátlan? Vagy mégsem? Jó, hogy nem csak Magad látod tökéletlennek, hanem mást is?
Na ugye, milyen könnyű?

Nem húzol le. Nem vagyok ott, sehol sem vagyok, Te sem voltál itt, csak az ösztöneidet küldted nekem, amit már másnak célzott iránytűd...és KARCOL!

Csak a szívemben...de azt semmilyen tükörben nem látod.........

Az Anyám keresztapja volt...
Miután a német hadsereg az 1941-42. telén kibontakozó szovjet ellentámadás során súlyos személyi és anyagi veszteségeket szenvedett, hadműveleteiknek folytatásához, illetve a 3000 km széles német-szovjet arcvonal kitöltéséhez új erőkre volt szüksége. A német hadvezetés számára ennek következtében a gyengébb harcerőt képviselő szövetséges magyar, román és olasz seregtestek felértékelődtek, s fenyegetéssel és zsarolással mindent elkövetett, hogy az érintett államok hadseregei minél nagyobb mértékben vegyenek részt a Wehrmacht 1942. tavaszi hadműveleteiben.
Felállítják a 2. hadsereget. Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezértábornagy a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke Budapestre jön, hogy a teljes magyar haderőt követelje. Határozott zsarolással, fenyegetéssel tartottak a németek igényt a magyarokra a beígért, és már visszakapott magyar lakta területekért...itt már az önálló magyar államiság is fenyegetettségben volt...később már csak a német követelés csökkenését kívánták a magyarok, meg sem kísérelték az ellenállást...

Itt volt Ő, ebben a magyar hadseregben az Anyám keresztapja, Vitéz Parádi József...

Itthon várták, már rég a halálát hitték, mindenki azt gondolta, hogy soha nem kerül elő, soha nem láthatja meg gyűrűs menyasszonyát....amikor is egyszercsak megérkezett 51-ben...

Lábai összefagyva, amit mind a 96 éves koráig méltósággal és türelemmel viselt, lefogyva, a hányattatástól megtört lélekkel itt volt...Szekszárdon...


Aztán felépülgetett, feleségül vette Csörét, az Anya keresztanyját, aki immár 20 éve halott. Nevelgették gyermekeiket, az egyik neves psziciáter lett, a másik főkönyvelő valahol Tolnában...Két nagytudású gyermekük hozták az unokákat, boldogok voltak, aztán szép lassan kezdtek az öregek elhullani a családban. 6 éve egy csodás borospincében ünnepeltük a szülinapját, azt gondoltuk, majd megéri még a 100 évet is, mert annyira nagy kedve volt dolgozni, élni, szőlőt művelni, bort termelni Szekszárd dimbes-dombos vidékén....
De nem...
Ma elszólította az élők sorából a lelkét valami földöntúli erő, ami azt parancsolta, immár befejezte földi életét.

Remélem, most jó Neki ott, remélem találkozott legjobb barátjával, a Nagyapóval, találkozott a szeretett feleségével, Csörével, a Húgommal, akit mindenki nagyon szeretett, és az én gyönyörű pacsirta Nagyanyámmal, akit még én sem ismertem...de a hangomat állítólag Tőle örököltem... 
Nyugodjanak békében, szép kort megélt a drága Keresztapa...

Eltemettem. Mélyen van. Sajnos nem tudom többé onnan kiszedni, de talán szép virágokat tudok a sírjára ültetni. Emlékezni tudok. Gyönyörködni azokban a szépségekben, amik belőle nyílnak.

Meghalt. Felfogtam, elsirattam, elrendeztem mindent. Tudtam, hogy egyszer így lesz, tudtam, hogy a kristály, amit a kezemben tartottam, milliónyi darabjaira fog hullani, úgy fog szétesni, hogy nagyon akarok vigyázni rá, de pont ettől ejtem el. Sirattam. Sokáig. Dédelgettem még apró darabjaiban is, kiabáltam a világmindenségbe, hogy miért hagyta, hogy a tündöklést elvegye tőlem, hiszen olyan szépséges csecsebecsém volt, olyan gyengéden szerettem volna szeretni, ehelyett ütöttem-vágtam, ettől még több lett az éle, amivel egyre mélyebbre vágta a sebeimet...
Pedig én akartam még szilánkjaiban is a kezemben szorítani. Nem, bizony nem zavart a vér. Fehér gyászruhámon folyt végig bársony tenyeremből a kiserkent...
De már annyira bántott az éle, hogy nem tarthattam tovább, letettem, beleszórtam a jó anyaföldbe. Mégis...itt maradtak a nyomai..ezernyi vágása... Amikor meglátogatom olykor a sírját, kivillan a földből, mert nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni ezt a csillogást, ezt az egyedi, tiszta ragyogást. Nem.

Virágaim simogatom rajta, néha odahajolok, megszagolgatom, suttogok nekik, mintha kapcsolatuk lenne az én kristályommal, mintha az üzeneteimet átadhatnák a szikrázónak...mintha értelme lenne...mintha egyszer összeállhatna...mintha lenne valami megveszekedett reményem is...

Igen van. Lesz egy következő életem. Ahol ugyanígy ismerősként fogom fogadni. Bízni fogok benne, tudni fogom a fogásokat, amitől teljesen biztos lehetek abban, amiben most is az voltam, hogy nem akarom elejteni... Csak akkor már talán vigyázni is tudok RÁ!

Látod, hogy akar ott betörni Neked a fény? Azért hívtál engem, hogy megmutassam, Neked is van fényed, mert én tudom, hogy kérted, csak most még egy kicsit bizonytalan Vagy, ezért csuktad be ott a palettáidat, amit, ha kell, én laponként, fokozatosan fogok Neked kinyitni, mert tudom, hogy tiltakozol, de azt is tudom, hogy kívánod ezt a ragyogást.
Azt is akarod már látni a beszűrődő fénycsíkban, hogy mennyire poros most az, ahol Vagy.

Nem baj! Hagyok még Neked időt, búcsúzkodj, dédelgesd ezeket a rendíthetetlennek hitt falaidat, melyekkel magad akarod körülbástyázni...hagyom.

De meg van írva, hogy megyek, küldetésemtől nem tántorít provokációd...

Neked születtem meg. Tehát csak idő kérdése minden, és ott vagyok Veled. Ha akarod kifényesíthetsz léteddel, hogy magam legyek az, ami megvilágítja azt a sötét közeget, melyben bábozódni kívántál.

Szűk, nem érzed? Kinőtted! Értelmeddel teleraktad zsákodat, és már az nyomaszt, hogy nem elég a hely a tudásnak, amire még, még, még szomjazol!
Tépd hát szét! Kezdd úgy, hogy egy rést nyitsz rajta...
Kérj, hogy segítsek Neked, s én, ha kell, egy életet áldozok arra, hogy megnyissam börtönöd...

Hisz én már kitettem pillangószárnyaim...már csak Téged várlak, hogy párom legyél, akivel repülhetek...ebben a mélységemben és magasságomban...köztes nélküli atmoszférában...
 

Emlékeztem....
Nyár volt, amikor a nagyapámmal égettük a gazt, miután rendbe tette a kertet, mindig hagyta néhány napig, hogy ki tudjon száradni, amennyire lehetséges. Behúnytam a szemeimet, vettem egy mély levegőt, szívtam magamba a füstöt, amit az égő gyom árasztott. Benne volt az orromban. Játékos gyermek voltam, szerettem mindent a saját bőrömön megtapasztalni. Nem is gondoltam, hogy ennyire érzek. Mindig mondták, hogy vigyázz, te boszorka, mert a végén magad égeted el...

Szerettem nézni a pattogó tüzet, ahogy sistereg, amit rádobok. Ilyekor meg-megpiszkáltam egy fadarabbal, néztem, ahogy lángra kap, majd parázslik, mint egy cigaretta. Mindig belekívánkoztam, szerettem volna megérinteni, kedvem leltem a színében, a melegében, az erejében, a szagában.
Azt játszottam, milyen is lehet, ha a bőrömhöz ér. Vajon ott is sistereg? Úgy sistereg, ahogy a filmekben mutatják, amikor megkínoznak valakit? Vajon ki lehet azt bírni? Életben is olyan fájdalmas?
Jó volt kotorni, jó volt nézni a füsttel felszálló darabkákat, melyek a levegőben hamuvá válnak, majd könnyed szürkén aláhullnak. Volt, hogy bele is fújtam...
Nagyapám már tudta, hogy ilyenkor nem érdemes hozzám szólni, mert úgysem hallom. Kizártam a külvilágot. Mélyen magamévá tettem a tüzet, eggyé váltam vele. Hol balettáncos mozdulatokkal simultam bele, hol ördögként izzottam együtt a tűzzel. Szítottam-csitítottam...

Egyszer egy kipattanó darab ráesett könnyű nyáriruhámra, amitől begyulladt. Akkor megtapasztaltam, hogy mennyire fáj a tűz, még ha nem is sistereg.

Felnőtt koromban is gyakran játszom a tűzzel. Számos gondolatom születik abban a szenvedélyben, melyet tűzzel tudnék demonstrálni. Ezek az érzések, intuíciók messze vannak a meggondoltságtól, hiányában vannak a kontrollnak. Ösztönszerűen jönnek, belobbantanak, majd sistereg a bőröm lángnyelvei mentén, ettől néha felsikoltok, mert a fájdalmát nem mindig viselem méltósággal. De javíthatatlan vagyok, szeretem a játékot, szeretek égni. Inkább lángoljak, mint melegség nélkül haljak meg. Nem kell az egykedvűség, nekem a szenvedély kell, melytől az ereimben az adrenalin felgyülemlik, és erősen, fájdalmasan feszíti azt.

...bőröm az égés mentén sérül, tenyeremen kifehéredik, le akarja dobni magát...van, hogy érzem a hús szagát, ahogy megpörkölődik...kell...örökké!

(2008. december)

 

Szeretném, ha tudnád, hogy a félelmeink csak emberibbé tesznek minket, részünk, és azt is szeretném elmondani Neked, hogy én is félek, féltem és fogok is mindig, de összeszedem magam, mert ha mindig legyűr a félelmem, nem élhetem meg azokat az izgalmas és szép pillanatokat, amik feltehetőleg még várnak ránk, mert elnyomás alá kerülnek a megmagyarázhatatlan és indokolatlan bizonytalanságunk által.

Bátorságomat Belőled merítem, abból, hogy tudom, bízhatok Benned, és tudom, hogy Te is bízol bennem. Bátor vagyok, mert úgy gondolom, nem bánthat semmi úgy, mint a magány, amit a teljesség nélkül élek, és tudom, hogy társam Vagy Te is a magányomban, mert még nem láttalak, tehát nem érintettem azt az űrt, amit Te betölthetsz ebben a légüres térben, melyben itt kószálunk Te és én, egyelőre egymás nélkül, de már majdnem kézenfogva...

Ha megtaláltuk egymást a gondolatok világában, akkor lehet, hogy a félelmeink egy kicsit színesebb ruhát ölthetnek, nem kell azt a feketeséget figyelnünk, amiben itt jár-kel, riogatva, mint egy kaszás, aki a halált hozza nekünk.

Szeretném, ha tudnád, hogy nincs nagyobb okunk a félelemre, mint a meg nem értettség, az, ha olyan közegben éled az életed, ahol nem tudják, ki Vagy, mit szeretnél, nem értik a hangjaidat, pedig Te már türelmed határait súrolva ordítod ki Magadból, amit szeretnél, de nem hallja senki, mert süket fülekre talál.

Szeretném, ha tudnád, nem Vagy egyedül!

Vákuumként hasít ki a fejemből a hiánya. Nem tudom mi az, egyáltalán azt sem tudom, hogy létezik, csak azt tudom, hogy most nincs itt velem, hiányzik, azt sem tudom, hogy Valaki, vagy csak egy fiktív dolog..csak azt tudom, hogy nincs itt... Kristály, amit fogok, de csúszik a kezemből, nem....nem akarom elejteni, nem tudom, miért érzem, hogy mégis...ha elejtem, milliónyi apró darabjaira hullik szét...tartani akarlak, foglak, nem hagyom, hogy a darabjaid figyelmeztessenek mégnagyobb fényességedre,értékeidre, hogy ha egyszer az az eszelős ötlete támadna a világmindenségnek, hogy nem lehetsz velem többé, ne fájjon annyira a hiánya... nem engedem, hogy milliónyi részecskéd mutassa meg csillámló szikrádat, melyet úgy, tündökölve szórsz széjjel atomjaidban... Vigyázok, hogy egyben maradjál, hogy a teljességedben tündökölhessek, amíg ezt tehetem, mert nekem úgy Vagy kerek, ahogy Vagy, nem akarlak átváltoztatni, nem akarom, hogy csorbulj, mert én ilyennek akarlak, amilyen ... Ha csorbulsz sem baj, csak ne törj össze...és az sem baj, ha a húsomba hasítasz éleiddel, nyugodtan sebezz meg, mert akkor érzem, hogy jelen Vagy, nem bánom, ha sebeim örökre megmaradnak, mert érezni akarlak, nyomodat akarom...és, ha elvérzek általa, én a legszebb halált választom, mert a Te éled okozta azt a hasítékom, ami onnantól az enyém...örökre...nyomaiddal...