Hangulataim a túlélés határain

Találtam egy virágot.
Gyomok között volt a földjében.
Kiástam, szeretgettem, elképzeltem az új helyét.
Eleinte szépen nőtt, illatozott, tündökölt. Szerettem, simogattam, éltető vízzel tápláltam... különleges virág volt, ami este nyílott, nappal becsukódott.
Szép volt, élettel volt megáldva. Azt gondoltam, jót tettem vele, hogy elhoztam a gyomok közül, méltó helyére került, gondoskodásommal megajándékozhattam.

Aztán egy nap nem nyílt ki többé. Reggeltől estig, estétől reggelig vártam, hogy egyszer megmutatja magát, de a virág nemhogy kinyílt volna, elkezdett hervadni.

Beszélgettem vele, kérdeztem, mi lehet a baja, mivel tudnám életre kelteni, de a virágocska nem válaszolt, leszegett fejjel búsan, magányosan üldögélt sötét zugában.

Egy nap, amikor már hosszú ideje nem szólítottam, visszaszólt. De ez a virág már nem olyan volt, amit megláttam ott a gyomok között.
Ez a virág már nem szép hangon szólt, hanem segítségért kiáltott, hogy ültessem vissza, mert itt hamarabb meghal, mint az ő igazi helyén, türelmetlenül ordította ki magából, átjárta szirmait az agresszívitás, a félelem, hogy nincs a helyén, nincsenek körülötte az éltető paraziták...

Megrémültem, visszaültettem a helyére. Tanított a kis virágom arra, hogy nem szabad a helyéről elvenni, mert ő ott volt igazán gyönyörű...ott a gazban, ott van az otthona, ott tud érvényesülni, ott tündököl igazán.

Megértettem, hogy a talajt vettem ki a lába alól azzal, hogy a legcsodásabb helyre helyeztem őt, a legszebb fényt kínáltam neki, a legfrissebb forrásvízzel öntöztem...
Megöltem.