Hangulataim a túlélés határain

Üveg csupán. Nem látod magad benne.
Nem, nem azért, mert nincs szemed, nem azért, mert annyira mélyen Vagy magadban, mert látod a szépet, látod, hogy milyen szeretnél lenni. Gyarló módon veszed el, amire méltatlan Vagy, kéred, kívánod, ami nem lehet a Tiéd.

A tekinteteddel sem méltatsz.

Nem akarlak kifordítani ebből már. Hagyom, csak lépkedj a saját mocsarad ingoványos talaján.

Az én tükröm sokkal szebbet lát. Nem, nem kívülről...
Belső mosolyomat, azt a világot, amit magamnak teremtettem, megosztani kívántam, úgy, hogy határaimat szétzúzva beengedtelek oda, mert méltónak találtalak. Azért, mert megtévesztettél... iránytűd, amely az ösztöneid útját vésik, engem vett célba. Megbocsájtom, mert ilyen a lelkem, de nem feledem azt, hogy az arcodra hányszor csaltam ezt a vidámságot, ami bennem lakik, hányszor szerettelek volna onnan, még ha nem is tudatosan, de kimozdítani a sötétségből, amit csak Te hívsz ennek, mert valójában Te akarod, hogy az ott sötét legyen, holott annyira világos, hogy még másokat is át tudsz világítani vele. Egy darabig, amíg csak Te akarod!