Hangulataim a túlélés határain

Már a kikötőben várakozott. A parton rengeteg utas állt. Hosszú hónapok óta várakozott a kapitány, hogy ezt a hajót elindítsa.
Az utasok hatalmas pakkokkal érkeztek, tudták, nem lesz kiszállás egy ideig.
Ismerkedtek egymással a parton, halk csevely hallatszott a kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve.
Egyik csoport a múlt volt, emlékekre tagolódott, egyik a rosszakat, a másik a jókat személyesítette meg. Mindegyik megkapta a szobabeosztását, a rosszak egy helyen, külön a jók. Mindenki a maga osztályán. Első osztályon utaztak a jó emlékek. Azok, amikből a kapitány szívesen merítette társasága alanyait. Mégis...tudta, hogy egy kicsit el kell hanyagolnia őket, mert más dolga lesz a hajóján.
A rosszakat a luxus lakosztályra helyezte, mert külön kiérdemelt helyet szánt nekik. El kellett hagyniuk a hajót, tudta, csak azt nem, hogy hol lesz a végállomásuk, ám addig is dédelgetett helyet szánt nekik.
A másik csoport a lelki gazdagság volt. Hitványokkal és csodás fényekkel megáldottak tömörülése volt.
A fények az első osztályon szálltak meg, a hitványok ismét a luxus lakosztályban kaptak tiszteletet. Róluk is tudta, hogy valahol nagyon messzi országban fognak kiszállni, de addig is a legkiemeltebb körülményt szánta nekik.
A harmadik csoport szétszóródva kószált, egyik a vágy volt, a másik a meg nem valósulás, a harmadik a pofonok, a simogatások, a karcolások, ott volt a balzsam, a szerelem, a szeretet, a megbecsülés, a gyengédség, a lelki tisztaság....
Elindult a hajó...Nagyon hosszú út állt előttük. A kapitány minden egyes lakosztályt, csoportosulást végigjárt, hogy elbeszélgessen velük, mert a hajó az utasai tapasztalatával működött...
Volt, hogy megállt az óceán kellős közepén, mert nem tudott mit kezdeni a hallottakkal, de megtalálta a megoldás, amivel szóra bírhatta utasait.
Aztán talált egy szigetet.
Mindenkitől megkérdezte, akiről tudta, hogy a hajóról le akarja szállítani, hogy együtt vagy külön szeretnének kiszállni.
Volt, aki annyira töltötte a kapitányt, hogy nem engedte a leszállást neki..
Végül a kapitány döntött....
Elengedte különböző szigetekre a jókat, a megbecsülést, a fényt, a simogatást, a szeretetet, a szerelmet...bár itt egy kicsit hezitált, mert nem tudta, melyik csoporthoz tartozik, végül eldöntötte, hogy a szerelem is maradjon a fényességei között..
Mert ezek a szépségek bárhol vannak, mindenütt megsokszorozódnak, szépségüket mindenhonnan visszakaphatja...
Ám a rosszakkal, a karcolással, a meg nem valósulással, a bánattal...stb. még volt egy kis dolga. Nem engedte a hajóról leszállni őket. Vitte, vitte messzire, hogy még véletlenül se feledje, mi az, amivel nem szeretne többé együtt utazni, mi az, amit szívesen lepakolna, mi az, amitől egy életre szeretne megszabadulni.
Végül kiürítette a hajót. Maradt magában, de rájött, hogy újra szeretne találkozni az emlékeivel, a fényekkel, a simogatással...a szépekkel.
Visszafordult immár tapasztalattal teli hajóján, érezte, éppen elég üzemanyag állt rendelkezésre...
Minden szigetnél megállt, összeszedte a szépségeket, maga ölelte meg, majd felsegítette a hajóra könnyed mozgásával...
Könnyed volt. Lerakta fájdalmas terheit, és az öröm minden forrásával megtöltötte élete értelmét...a hajót...ami az otthona, az élete volt...