Hangulataim a túlélés határain

Vákuumként hasít ki a fejemből a hiánya. Nem tudom mi az, egyáltalán azt sem tudom, hogy létezik, csak azt tudom, hogy most nincs itt velem, hiányzik, azt sem tudom, hogy Valaki, vagy csak egy fiktív dolog..csak azt tudom, hogy nincs itt... Kristály, amit fogok, de csúszik a kezemből, nem....nem akarom elejteni, nem tudom, miért érzem, hogy mégis...ha elejtem, milliónyi apró darabjaira hullik szét...tartani akarlak, foglak, nem hagyom, hogy a darabjaid figyelmeztessenek mégnagyobb fényességedre,értékeidre, hogy ha egyszer az az eszelős ötlete támadna a világmindenségnek, hogy nem lehetsz velem többé, ne fájjon annyira a hiánya... nem engedem, hogy milliónyi részecskéd mutassa meg csillámló szikrádat, melyet úgy, tündökölve szórsz széjjel atomjaidban... Vigyázok, hogy egyben maradjál, hogy a teljességedben tündökölhessek, amíg ezt tehetem, mert nekem úgy Vagy kerek, ahogy Vagy, nem akarlak átváltoztatni, nem akarom, hogy csorbulj, mert én ilyennek akarlak, amilyen ... Ha csorbulsz sem baj, csak ne törj össze...és az sem baj, ha a húsomba hasítasz éleiddel, nyugodtan sebezz meg, mert akkor érzem, hogy jelen Vagy, nem bánom, ha sebeim örökre megmaradnak, mert érezni akarlak, nyomodat akarom...és, ha elvérzek általa, én a legszebb halált választom, mert a Te éled okozta azt a hasítékom, ami onnantól az enyém...örökre...nyomaiddal...