Hangulataim a túlélés határain

. itt vagyok.
Vártalak.
Magamban beszélek, mert nem szólítasz. Dühös vagyok.
Badarság azt hinned, hogy nem hallom, amit mondani szeretnél, de nem teszed, mert könnyebb Neked, ha én is szenvedek attól a felismeréstől, hogy amit egyszer megkaptunk, azt ugyanolyan lendülettel el is veszíthetünk.

Nem baj. Edzett vagyok. Jobban, mint gondolnád. A mosoly az arcomon pont olyan felvett volt, mint a Tiéd. Aztán odaragadt, és a mosolyhoz igazodott a többi is. Az a részem, ahonnan eredhet a mosolyom. Normális esetben.

Tudom, hogy azt is hiszed, hogy túl normális az, amit látsz. Annyira nem, hogy meglepődnél.
Csak Te szereted, hogy csak körülötted nem normális az, amiben altatod Magad.

Nem foglak erőszakkal felébreszteni. Ne félj tőle. Ne mondd, hogy nem..
De igen. Egyetlen egy dologtól félsz. Amit látsz. Bennem. Önmagadat....ébredésedkor.

Rettenetes, hogy szépnek is láthatod Magad, annak ellenére, hogy én nem látom szépnek magam, csak Te öltöztettél fel ezzel a szépséggel? Igen, Neked is adhatom, akár, mint, ahogy Te is nekem adhatod akár a Tiédet. Nyílhat tovább ez a virág, mert képes minduntalan kinyílni.
De, ha Neked jobb a szomjúságom látni, akkor tedd azt, ezáltal csak jobban asszimilálódom, és mégszebb lesz virágom.

Menthetetlen Vagy, IGEN! Nem hagyom megölni MagaD...