Hangulataim a túlélés határain

A minap lesétáltam a Duna-partra. Duna-parti kisvárosom gyönyörű tájékán tudok igazán megnyugvást találni.
Szeretem a természetet beszívni magamba, szeretem, ahogy fellélegezhetek a tisztaságában, élvezem már a madarak csicsergését, örömmel veszem a víz nyugodtból hisztérikussá váltó hullámainak zaját a part menti köveken.

Most sem volt másként.
Átjárta testem a kora tavaszi, de inkább még téli szél, ahogy ott lépkedtem e csodás folyó partján.
Van egy csónakleeresztő rész, ahol biztonságosan meg tudom közelíteni a vizet.
Utoljára ősszel jártam ott, csupa falevél volt a salakos talaj, ahol a vízhez lehet közelíteni. Csúszott, félelmetes volt, ahogy az erőszakos hidegben veszélyben voltam, hogy bármikor belepottyanhatok a vízbe.

Mintha most lett volna, olyan friss az élmény. A falevelek, mintha az én félelmeimet testesítették volna meg. Csúszósak, kiszámíthatatlanul lapulnak egyik a másikán az ősz párás levegőjében. Most csupasz volt a part, csak a salak volt, semmi más. A téli viharok kifújták onnan a part menti fák közé a leveleket.
Elindultam a víz felé. Lassan lépkedtem, a zsigereimben még ott voltak az ősz emlékei, lábam nem engedelmeskedett. Mintha valami régi beidegződés visszatartana...mintha járni tanulnék.
Emlékeim.
Felcsattantak a fejemben...
Nem hagytak lelazulni. Az akkori bizonytalanságom, hogy mi következik a tavassszal, most úrrá lettek a végtagjaimban. Érzelmi bizonytalanságom...az tartott vissza...
Nem hagyott lazulni.

Mégis...hajtott előre. Lábaimmal tapogattam a sötétben. A távoli kikötő fényei csak halványan sejttették az élet kicsinyke jeleit.
Puhán léptem a víz közelébe. Ősszel egy üres pillepalack volt a vízben, csapkodta a hullám a kövekhez, mintha üzenne, hogy ilyen gyorsan telnek a percek, ilyen nyilvánvaló az idő rohanása...ritmikus zörgése emlékeztetett erre a kellemetlen jelenségre. A palack már sehol nem volt, messze járt már, nem tudni melyik útszakaszon szállt ki a Duna ringatózásából.

Most is közel mentem a vízhez. Leültem kedvenc kövemre és figyeltem az áramlást. Velem vált eggyé a víz. Én voltam a tömege. Haladtam, haladtam, mint aki el akar hagyni valamit. Talán az időt? Talán a testet? Talán az öröklétet? Haladni. Megújulni. Járni tanulni, majd szaladni.
Megújulni, igen. De jó is az!

Fázósan húztam össze a kabátomat, hátha be tudom szorítani azt a pici meleget, amit a testem a fázással generált a ruhám és közém. Maradni akartam.
Látni akartam a vizet, ahogy elhalad, sebes sodrásával vonzotta a tekintetem, szerettem ezt az érzést, hogy látom megtestesülni az újtat, a valóságot...

Akartam vizen járni, akartam tisztító tűz lenni, akartam szemetet elsöprő szél lenni, akartam elem lenni.
Már nem akarok.
Járni akarok.
A saját lábamon.
Önmagam.