Hangulataim a túlélés határain

Vörösbort iszom.
Jól esik. A véremet pótolom, ami mostanában elfolyt.
Legfőképp a szívemből.
Magányom szomját oltom vele. Szaporítom a vörös vértesteket, melyeket csak úgy hagytam a világba menni..

Kellemes ez az érzés. Amit már nem sokáig élvezhetek, hogy a szobámban egyedül iszogatom a pohár finom vörösborom, amíg a kisfiam a másik szobában alszik a napi fáradalmainak békéjével.

Szerettem ezt az érzést, takarítom ki a múltját ennek a lakásnak....sokat éltem itt. Sokmindent megéltem. Szerelmet, újat, értéket, békét, vihart, bánatot, de legfőképpen megtaláltam, amit a legjobban kerestem az életemben:
ÖNMAGAM!!!

Már tudom, mit akarok, már tudom, hová akarok tartani, már tudom, mit lehet és mit nem.
Félelmek nélkül.
Úgy jöttem ide, mint egy töröttszárnyú kismadárka. És most érett nő vagyok, akinek vágyai vannak, aki felmérte a szeretetéből fakadó torzulásait a világnak és önmagának, azt a tiszta vágyat, amit olykor az ember kénytelen talonba tenni, mert nem lehetséges, félelmetes vagy éppen, annyira elérhetetlennek tűnő tünemény, hogy fel sem fogja.
Anyává érni, felmérni a lehetőségeimet, megérni egy vágyakozásra, mert erre is meg kell érni, ezeknek súlyát mérlegelni magamban...mi más, mint felnőtté válásom szakasza?
Itt történt mindez. Felelőtlenségből felelősségbe csöppentem, gyerekből anyává értem, irányítottból irányítóvá lettem.

És most búcsúzom ettől a lakástól, ami csak tárgya a fent említetteknek, mégis annyira jó, hogy ehhez kötődik, mert sok szép dolgot éltem itt meg. A bújkálásaim helyszíne volt, a magányos tépelődéseim otthona, a felismeréseim birodalma.

Szerettem itt, méltán vennék búcsút, és azt hiszem ez a mai este érett meg arra, hogy kimondjam: FELNŐTTEM itt...